Péter barátom kedves sorai ÉLMÉNYTÁR

Tulajdonképpen mindent megbeszéltünk. És talán azért, mert túl könnyen sikerült minden, rossz előérzeteim támadtak. Sokáig nem is kellett várni, csengett a telefonom a vonal végén pedig Gábor, nem kertelve közölte, hogy az ő érzései a megérdemeltnél jóval kevesebb részt kapnak a szövegben. Nos, ez valós tény volt, amit gyámoltalan mentegetőzésem sem tudott elhomályosítani, miszerint én vagyok az író és az író olyan ember, aki saját anyagból dolgozik, nem hozottból. Így helyet kapott meghalt apám, barátaim és volt barátaim, de még macskám is, aki mint valamelyik írásból kiderül, őszi estéken a patakból kifogott nyirkos és ténylegesen halszagú levelekkel kedveskedett nekem. Mert ugye ez a könyv, amit együtt álmodtunk meg, más könyvekkel ellentétben olyan akar lenni, mint egy ujjlenyomat. A sajátunké, a saját világunké. Olyan valami, mint egy szellemi borászat, ahol a szellemi borász eltűnődő jelleggel eltérő szagokat, ízeket akar palackba zárni, miután egy tájról leszüretelte őket. Szóval a kérés jogosságához nem fért kétség, ezért tűnődni kezdtem, mit is írhatnék ez ügyben. Például elgondolkoztam, miért barátkozik össze egy rossz modorú ember meg egy borzalmas modorú ember. Ezt a kérdést aztán úgy válaszoltam meg, hogy végül is két negatív szám szorzata pozitív lesz. Ám a létezés problematikája nem skarlátmennyiség, ezt a dolgot így nem lehet elintézni. Közös élményeinket végiglajstromozva sem gördül előre annyit a dolog, mert elég messze lakunk egymástól és igazából felnőtt korunkban találkoztunk, amikor az ember már nem igen köt új barátságokat, mert barátkozós énjét elveszti, valószínűlegazért, mert reálisan kezdi a világot látni és avalóságszűrőn kevés szép és még kevesebb megrendítő érzés szüremlik át.

Tudom, tudom, már megint fecsegek. Mindjárt a tárgyra térek. Azt azonban szeretném előbb elmesélni, hogy nemrég olvastam Mészöly Miklós a Pille magánya című írói naplójában, hogy az író, egyik kisregényével, a Saulus-szal nem tudott sokáig haladni. Egy éjszakai rajtaütést akart leírni. Napról- napra újraírta, de idegen volt saját szövege, amikor visszaolvasta. Aztán a présház és a szőlős magányában unalomból fogott egy gyíkot. Szitával letakarta, de sajnos mire utánanézett a kis hüllő kilétének, az a napon túlhevült és elpusztult. Az író egyet tehetett csak, mivel író volt és nem isten, megörökítette a percet, majd utána hiba és megakadás nélkül írógépbe verte a megakadt ókori razzia történetét. Ami egyszer csak megnyílt, mint egy kapu. Van valami hely a létezésből, ami nem kér részt belőle, valahol a határán mozog, a felhők, a hullámok és a könnyű alvás között bujkálva, amelynek mestere volt Mészöly Miklós. Így hát az ő elveszett ösvényein próbálom rekonstruálni a félmúltat, pár megragadt mondattal. Gábor sokkal bátrabb mint én. Én csak vakmerő vagyok. Eszembe nem jutott volna azért elkésni iskolából mint ő, hogy a városi parkok szigorú szemű vetési varjúit csodáljam órákon át. Vagy betegséget tettessek, hogy ágyból figyelhessem a madáretetőt egész délelőtt. Igaz beteg sem voltam soha életemben, kórházi látogatásaim oka törések és zúzódások voltak eszméletvesztéssel és agyrázkódással kombinálva, amikor leestem magas helyekről, vagy elütött egy autó. Továbbá soha nem mertem az lenni teljesen, aminek a társadalmi közmegegyezés szerint nincs értelme, mint ő. Figyelő, érző, tájba beolvadó embernek lenni. Engem öt perc után megőrjít a mozdulatlanság, míg ő azt mesélte, hogy vidékre költöző új életének első fél évét azzal töltötte csak, hogy nézte az eget, a reggeli frissességében, a dél porcelánkékjében és az este, amikor a fény lassan összehúzódik egy sötét árnylepedő alatt.

És soha nem tudtam úgy szeretni valamit, mint ő a baglyokat a sötét tornyokban, pajtákban, elhagyott kastélyokban.Ahogy mondta nekem egyszer és én leírtam mert szépnek találtam: „esett kint az eső, halkan kopogott a torony bádogszegélyén. Én lekapcsoltam a zseblámpámat és néhány percig együtt lélegeztem a gyöngybagollyal…” Nehéz erre mit mondani. Én egyszer egy lánnyal lélegeztem együtt a kopogó őszi esőben, egy elhagyott víkendházban. Felváltva rágcsáltunk egy kerti, lehullott almát. Nagy csönd volt, csak az esőt és egy el-elcsukló őszi tücsökciripelést lehetett hallani a sötét estében. Ha arra gondolok, hogy fiatalság, ma is ez a kép jut eszembe, bár lassan már nem tudom, hogy valóban megtörtént-e, vagy csak egy gondolatra gondolok, ami egy emlék gondolata volt. Szóval valami ilyesmi. Ezért vagyunk barátok, mert az életről hasonlóan gondolkodunk. Ő nyugodtan megfontoltan mint egy kínai remete, én pedig sietve a darabokba tört napban, sokszor csúnyán beszélve , amiről nehezebben tudok leszokni mint a cigarettáról és egyébként ragályos is. Több titkárnőm beszélt úgy pár hónap múlva, mint a kocsis. Mindenesetre, ha Gábor hív, hogy elmondjon valami fontos dolgot a zúzmaráról, vagy valami bogárról, lélegzet visszafojtva hallgatom, mert mintha a természettel lennék egyenes vonalban, olyan érzéseim vannak. Szóval ezért vagyunk mi barátok, annak ellenére, hogy semmi közös nincs bennünk.